Maurice Paléologue: A cárok Oroszországa az első világháború alatt

Egy igazi szép, napfényes, madárfüttyös tavaszi reggelen került először a kezembe ez a könyv. Úgy gondoltam, átrágom magam ezen a minden bizonnyal nehézkes, fárasztó és száraz, század elei memoáron. Óriásit tévedtem. Már a második bekezdésnél szinte fejbe vert az a lírai hangú, meglehetősen franciás kellemes stílus, ami fűszerezi ezt a könyvet:

Borús az idő. A sík partok közt hajónk sebesen siklik a Finn-öböl felé. Hirtelen szél támad a tenger felől, a víz hevesen hullámozni kezd. S ugyanolyan hirtelen kisüt a nap. Mint aranycsíkos selyemsál lobog az égen, itt is ott is egy-egy fénypászmás gyöngyszürke felhő. S a tiszta ragyogásban kitárul a Néva végtelenbe vesző torkolata, melynek zöldes, sűrű, fénycsíkos vize engem mindig Velence lagúnáira emlékeztet.

Rendkívül szórakoztató volt ez a könyv, és igen nagy hatással volt rám. Nem vártam tőle mást, minthogy helyenként kiegészíti hiányos történelem ismeretemet, és néha fel-fellibbent egy-egy fátylat a korszak társadalmi helyzetéről. Ennek ellenére, végig izgalmas, érdekes, nagyon jól tagolt, remek tempóban haladó, élvezetes olvasmánynak bizonyult. Mivel naplóról van szó, gondolom, hogy a szerző saját szerkesztői munkáját ugyanúgy, mint a magyar kiadás szerkesztőjét illeti a dicséret a kiváló ritmusért.
A legutóbbi alkalmakkor, mikor háborús memoárt fogtam a kezemben, mindig csalódás ért. Orwell Háborús napló-ja kifejezetten unalmas és nyers olvasmánynak bizonyult, különösen a Hódolat Katalóniának után, mely már-már Hemingway-t és Kerouacot juttatta eszembe. A másik ilyen mű De Gaulle háborús emlékiratai voltak, mely bár rettentő érdekes adalékokkal szolgált a háborúval, és különösen a francia részvétellel kapcsolatban, azért helyenként ez is igen száraz, és érdektelen tudott lenni.
Ez a könyv nagyon más, mint aminek látszik, és mint amit vártam.
A cári birodalom szalonjaiban, éttermeiben és klubjaiban teázgató Petrográdi úgynevezett jó társaság, a Romanovok házának letűnt sarjai, Raszputyin és fanatikus, misztikus sleppje, nagyhercegek és nagyhercegnők, olyan elevenen és képszerűen rajzolódnak ki a nagykövet naplójából, hogy az már irodalmi igényességűnek mondható. Közben pedig az ország lakossága éhezik, nyomorog, és szenved az államigazgatás csinovnyikjainak korrupciójától, a császári titkosrendőrség besúgóhálózatának kelepcéitől és az egyre rosszabbul szervezett gazdaság ínségeitől. Megjelennek a kor és a hely leghíresebb, hírhedtebb alakjai: II. Miklós cár, Alexandra Fjodorovna, Raszputyin, a dúsgazdag Putyilov, Lenin és Kerenszkij, hogy csak a leghíresebbeket említsük. És mindez egy olyan nemzetközi társadalmi változás hajnalán, mely felforgatta a világot és lángba borította Európát. Nem mellékesen pedig egy jó humorú, felvilágosult világpolgár, éleslátó és kiváló írói vénával megáldott francia diplomata szemüvegén keresztül. Hogy is van a szlogen? A szórakozás garantált!
No, hát engem elkapott ez a könyv és nagyon jó volt olvasni, és írni róla egyaránt.

Qui desiderat pacem, praeparat bellum!
(Aki békét kíván, készüljön a háborúra!)

Én hiszek benne, hogy az emberek alapvetően nem szeretik a háborút. Nem hiszem, hogy bárki önszántából kívánná, viszont annyira nem is vagyok félművelt, romantikus, hogy ne tudjam, ez a tétel bármiben is hátráltatná, vagy késleltetné egy történelmileg szükségszerű nemzetközi konfliktus kirobbanását.
Úgy hiszem, hogy ha egy országban, vagy egy népszövetségben elegendő belső feszültség halmozódik fel, és ez megfelelő mennyiségű külső nyomással párosul, akkor még a legjámborabb, legbékésebb polgárban is elszabadul a fenyegetettség legősibb, legállatibb ösztöne, amely arra bírja őt, hogy vígan, dalolva meneteljen a csatába, vagy eltűrje egy háborús hátország minden nyomorát és a családtagok iránti aggodalmak minden keservét.
Paléologue rendkívül izgalmasan, és feszült tempóban közölt naplójának első fele számomra nagyon érdekes módon, egy általam eddig kevéssé ismert oldalról, a cári Oroszország felől mutatja be a háborút megelőző eseményeket. Neki magának természetesen szerepe van a dolgok alakulásában, hiszen francia diplomataként igyekszik minél több, és erősebb szállal hozzáfűzni az orosz óriást a szövetséghez, melynek hazája is tagja.
Nekem meggyőződésem, hogy ezt a háborút senki nem akarta (ebben megerősít többek között ennek a naplónak is néhány részlete), ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy mindenki akarta. Ha másért nem, a nyugati országok lakossága körében eluralkodó pre-háborús hisztéria, a német birodalom hatalmi törekvései, és a szövetséges hatalmak állandó fenyegetettség-érzete tette szükségszerűvé a katasztrófát. Így Paléologue alábbi sorait sem érzem cinikusnak, annak ellenére, hogy felvilágosult francia diplomataként, hazája érdekeit szem előtt tartva maga is kívánta a háborút (de leginkább a háborús győzelmet):


Ha az osztrák-szerb konfliktus egy vagy legfeljebb két napon belül nem enyhül, akkor kitör az általános háború, egy olyan katasztrófa, amilyet talán sohse látott a világ. Márpedig ez a szerencsétlenség még megelőzhető, hiszen az orosz kormány békét kíván, az angol kormány békét kíván... (1914. Július 28.)


A napló első szakasza tehát a háborút közvetlenül megelőző eseményekkel foglalkozok és számomra legalábbis lebilincselő módon ad betekintést a korszakba és a helyszínbe, helyenként olyan kifinomult, már-már lírai módon, hogy engem minden tekintetben megfogott, és a maga pártjára állított:

A hintók gyors ügetésben érkeznek a palota kapui elé. Minden fordulónál végtelenbe vesző perspektíva nyílik előttünk, a távolba futó utakat szobrok, díszkutak vagy oszlopos mellvédek szegélyezik. A díszlet keresett, a simogató napsütésben mégis Versailles eleven és vonzó illatát érzem.

Mai szemmel nézve is nagyon érdekesnek találom azt a fájdalmas, de sajnos törvényszerű átalakulást, melyen Európának, és sajnos a világ sok más nemzetének is át kellett esnie a XX. Század kezdetétől. Ennek hatására emelkedtek köztársaságok, buktak monarchiák, vagy alakultak alkotmányos monarchiává államok, a gyarmatok időszerűtlen és rengeteg sebet okozó kérdését például két világégés sem tudta minden tekintetben tisztázni és megnyugtatóan lezárni. Nekem legalábbis ez a véleményem ma, az arab polgárháborúk, az arab tavasz és az azt megelőző arab diktatúrák eseményeivel a hátunk mögött.

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam
(azt tanácsolom, Karthágót el kell pusztítani)

Clausewitz a következőképen fogalmazta meg a háborúzás célját: olyan katonai főlényt kell teremteni, mely lehetővé teszi, hogy az adott állam, politikai céljainak megfelelő békefeltételeket kényszeríthessen a legyőzöttekre. Ez a felfogás annyira gyökeret vert a kor politikai és katonai vezetőiben is, hogy e napló soraiból is szembe szökken az a vásári alkudozás, amely a szövetséges hatalmak között zajlik, olyan kérdésekben, melyek majd csak a háború befejeztével válnak időszerűvé. Javában zajlanak a hadműveletek, az orosz front, hol előre nyomul, hol visszahúzódik, a francia nagykövet azonban másra nem is igazán fordítja figyelmét, mint a lengyel autonómia, a Dardanellák, a fekete tenger stratégiai kikötői, és természetesen Elzász és Lotaringia kérdésére. Nagyon érdekes volt ezt látni a napló sorai között, hogy mindeközben egyre mondogatják egymásnak, amit egyelőre maguk sem hisznek el, hogy a háború csakis a végső győzelemig, Vilmos birodalmának bukásáig tarthat (ők úgy gondolták, hogy csak a totális megsemmisítéssel érhető el olyan katonai fölény mellyel az ő béketervük rákényszeríthető a világra). Maguk sem gondolták, hogy valójában az emberek háborúhoz való viszonya fog, gyökeresen megváltozni. Különösen a második világégés és a későbbi diktatúrák alatt(/miatt/után?). A végső nagy háború, a végső győzelem eszméje kísérte a következő világháborút, és szerintem ezzel végérvényesen átalakult az emberek hozzáállása is.
Szeretném azt hinni, hogy a modern, XXI. Századi ember már soha nem lesz holmi elvek, vagy őrült indulatok, netán intolerancia segítségével hadba hívható. Bár én magam, és a generációm már elég távol esünk a pesti utcáról felkanalazott lódög ízétől, mégis úgy látom, hogy ennek a kényelmes távolságnak az ellenére sem vagyunk könnyen behülyíthetőek. És bízom az eljövendő generációkban is, hogy ők még józanabb, még szkeptikusabb és még szélesebb látókörűek lesznek. Egy félművelt humanista bolond szavai ezek tudom. Egy olyané, akit megérintenek Paléologue naplójának ehhez hasonló részletei:

…bírálják az eddigi kinevezéseket, és próbálják kitalálni azokat, amelyekről a cár eddig még nem döntött. Minden szavuk az udvari élet, a szalonok versengéseiről árulkodik. Néha úgy érzem, hogy Tolsztoj háború és békéjének egyik fejezetét élem át.


És az eljövendő békével kapcsolatban is átérezni a kettősséget:


Vaszilij Alekszejevics Maklakov: amikor eljön a béke napja, úgy átrajzoljuk Európa térképét, hogy többé nem lesz szükség háborúra.
Paléologue: Én, épp ellenkezőleg, úgy vélem, hogy a világ az erőszakosságok korszakába lép, és hogy már most újabb háborúk magját vetjük el.


Készséggel elfogadom a tényt, hogy a háborút követő egyezmények valóban a későbbi katasztrófák megelőzését szolgálták, csak sajnos ezt (mint azt Paléologue is sejti) nem nemzetek feldarabolásával, hanem erős és egészséges katonai és politikai szövetségek felállításával lehet elérni. A Népszövetség, a NATO és az unió még nagyon messze volt és még egy világháború kellett hozzá, hogy beérjenek. Így nem is találom megmagyarázhatatlanul látnokinak Paléologue válaszát, bár elgondolkodtató kijelentés egy francia hazafi szájából, nem sokkal a verduni vérfürdő után.

Ruit irrevocabile vulgus
(Rohan megállíthatatlanul a tömeg)

A könyv másik, igen érdekes vonulata a Romanov dinasztia dicstelen bukása. Paléologue mint felvilágosult, és Európa egyik legerősebb köztársaságának polgára csakis a monarchia alkotmányossá tételében látja Oroszország jövőjét. Nagyszerűen és érzékletesen festi le a cári Oroszország mindennapjait, a pompát a csillogást éppúgy mint az éhezést a korrupciót és a cári titkosrendőrség eljárásait. A csinovnyik rendszer velejéig rothad világát. Ennek ellenére mégis értetlenül áll a szocialista forradalom előtt. Tudja, hogy az Orosz nép társadalmi fejlettsége nincs elég magas színvonalon egy demokratikus köztársasághoz:


Amikor Oroszország társadalmi és politikai intézményeinek ósdi és elavult, primitív és túlhaladott voltán gondolkozom, gyakran eszembe jut: "Európa is csak itt tartana, ha nem lett volna a reneszánsz és a reformáció és a francia forradalom!..."


Viszont más utat el sem tud képzelni az országnak, mint az alkotmányos monarchiát, egyfajta cárcserében, és erős parlament által beváltott reformok sorában látja Oroszország jövőjét.
Mindezt pedig annak ellenére, hogy rendkívül megkapóan és színesen festi elénk az orosz ember, az orosz nép kultúrájából és múltjából fakadó jellemét. Mégsem látja át, hogy egy új történelmi szükségszerűség felé zakatol a világ és a népek már épp eléggé éhesek, elkeseredettek és felháborodottak ahhoz, hogy semmiféle óvatos reform vagy lassú átmenet ne legyen elég.

Nagyon tetszett a könyvben egyes nevezetes események és személyek bemutatása. Az egyre inkább összeomló és mindenkitől elszigetelődő cár, és cárné, illetve, a mocskos, teljesen őrült, de merész és ravasz Griska Raszputyin, aki például így oktatja az egyik bejegyzés tanúsága szerint a szerzőt:

Mert, tudod, ha nagyon sokat szenved a nép, gonosszá válik; rettenetes tud lenni, néha még arra is képes, hogy a köztársaságot emlegesse…


No igen, Raszputyin és mindaz amivé az (amúgy sem feddhetetlen) orosz ortodox egyházat süllyesztette, megérne egy külön posztot is.
Persze elismerem, hogy a szerző éleslátó, és helyenként profetikusnak tűnő kommentárjainak is kell hogy legyen határa, nem találhatta mindenben fején a szöget. Tehetetlenségét látva pedig, mikor Oroszországot lángba borította a szocialista forradalom, visszatér lassú tempójú, melankolikus stílusához, melyben elmorzsol egy könnycseppet a vidám orosz arisztokrácia, és a cárizmus felett, illetve, hogy mivé is lehetett volna Oroszország, az alkotmányos monarchia által. Újabb lírai hangvételű bejegyzései közül az alábbi kettő fogott meg a leginkább:

A Mars-mező lassan kiürül. Esteledik, vöröses és hideg köd közeleg a Néva felől. Az elnéptelenedett eszplanád félelmetes látványt nyújt. Miközben a Nyári Park néptelen sétányain át visszatérek a nagykövetségre, megállapítom magamban, hogy talán a modern történelem egyik legjelentősebb pillanatának voltam tanúja. A vörös koporsókkal együtt az orosz nép bizánci és moszkvai hagyományait, az ortodox Szent Oroszország egész múltját is eltemették.

Ahogy átsietünk az üres folyosókon, látni vélem elegáns barátnőim árnyékát, akik oly sokszor jártak itt, hogy a csapongó táncok ritmusán ringassák álmaikat, s akik egy örökre eltűnt társadalom utolsó virágai voltak.

A példány

 

Ez egy remek kis keménytáblás, vászonkötéses példány, melyet igazi élvezet volt kézben fogni és forgatni. Klasszikusnak mondható 125x205 mm méretéhez éppen ideális 476 oldalas terjedelme, egy igazi kellemes és arányos könyv. Ehhez a példányhoz tartozik egy igen jó állapotú védőborító is, melyen remek tipográfiai érzékkel van elhelyezve szerző és cím, egy szép monokróm szentpétervári látkép felett. A grafika egyébként átnyúlik az első fülre is. A gerincszöveg, és így a kép egy kicsit elcsúszott jobb felé, ez viszont amennyire látom, a védőborítózásnál történt, tehát bízhatunk benne, hogy a másik 20799 példány már nem ilyen.
A belív nagyon szép, könnyen olvasható 9 pt betűmérettel szedett, és különösen tetszett a naplóbejegyzések dátumának hátrazárása is. Nagyon kellemes, klasszikus margók között helyezkedik el a 94x163 mm méretű szedéstükör, és egy-két géptermi betű-torzuláson és festékmegfolyáson kívül a betűképpel kapcsolatban sem tudok beszámolni semmiféle problémáról. A példány egyébként nagyon egyben van. Bár tartalmát tekintve valószínűleg nem egy sűrűn forgatott könyv, melyet minden útra magunkkal viszünk, vagy rendszeresen előkapjuk társaságban, hogy részleteket citáljunk belőle, ennek ellenére is nagyon jó állapotúnak mondható 34 éves kora ellenére.
Köszönet érte a debreceni Alföldi nyomda könyvkötőinek.

Végezetül pedig annyit mondanék, hogy Paléologue naplója olyan gondolatmenetek felé repített, mely az itt felvázoltaknál jóval messzebbre is vitt engem. Érinthettük volna a korszakkal kapcsolatban a nemzetközi terrorizmus kialakulásának témáját csak úgy, mint az európai nemzetek közösségének és összefogásának hasznát, vagy a balkáni konfliktusok és a külpolitikai helyzet kényességét. Viszont annyi talán elég is, melyet sikerült kifejtenem, miszerint hiszek a történelmi szükségszerűségben (és ennek nyomán magam is tartok egy újabb nagyméretű háborús konfliktustól) viszont hiszek, rendíthetetlenül az emberi társadalmak fejlődőképességében. Abban, hogy bár vannak fejletlenebb nemzetek, mégis képesek vagyunk tanulni egymástól, és szép lassan, generációról generációra eljutunk egy olyan fokra, ahol a konfliktusok és viták rendezéséhez nem lesz szükség háborúra. Mélyen cinikusnak és megvetendőnek tartom Szergej Juljevics Witte okfejtését, mely a naplóban is szerepel:

…egyetlen komoly embert sem érdekelnek ezek a hiú és izgága balkániak, akik ráadásul még csak nem is szlávok, hanem kikeresztelkedett törökök. Hagynunk kellett volna, hadd kapják meg a szerbek megérdemelt büntetésüket... De végül is, tegyük fel, hogy koalíciónk teljes győzelmet arat, tegyük fel, hogy a Hohenzollern- és a Habsburg-ház kénytelen békéért könyörögni és elfogadni a feltételeinket. Ez viszont nemcsak a germán befolyás végét jelenti majd, hanem a köztársaság kialakulását egész Közép-Európában. S egyúttal a cárizmus végét is...


Azt hiszem az egész kelet-európai földrésznek, a volt szocialista utódállamoknak és bennük természetesen kis hazánknak is jó adag tanulékonyságra, toleranciára, megbékélésre és persze glasznoszty-ra is szükségünk lesz, hogy felzárkózhassunk a fejlettebb, modernebb társadalmakhoz és eljöhessen az idő mikor egyenlő félként és békében állhatunk a többi nemzet mellett azelőtt a bizonyos történelmi ítélőszék előtt.

Szeretném tudni, hogy nektek mi a véleményetek, elsősorban a könyvről, olvastátok-e, ha nem, felkeltettem-e az érdeklődést, illetve természetesen az is nagyon érdekelne, hogy mi a véleményetek EU-ról, NATO-ról, nemzetközi terrorizmusról, a volt szocialista utódállamok helyzetéről, a Párizs környéki békékről, illetve bármi egyébről, ami ennek a remek kis könyvnek a kapcsán az eszetekbe jut.

 

Eredeti cím: La Russie des tstas pendant la Grande Guerre

Francia kiadás éve: 1922

Magyar kiadás: Európa kiadó 1982

Jack Higgins: Windsor akció

Frederick Forsyth, Ken Follet és Jack Higgins. Három krimi író, akik számomra elválaszthatatlanok maradnak, nemcsak, mert mindhárman a korona alattvalói, mindhárman azonos műfajban tevékenykednek, vagy mert mindhárman letettek az asztalomra (akarom mondani könyvespolcomra) néhány olyan klasszikust, mely hosszú időre meghatározta az irodalmi és történelmi érdeklődésemet.

Azért is, mert mindhármukhoz köthető egy-egy olyan (számomra) kult-film is, mely a filmművészeti ízlésem alakulására is nagy hatással volt.
De hova is akarok kilyukadni? A sakál napja, a tű a szénakazalban, és a sas leszállt, számomra mindig elválaszthatatlanok maradnak. Anélkül, hogy elkalandoznék írásom tárgyától, csak annyit szeretnék leszögezni, hogy ezeknek a filmeknek, sok egyéb mellett az is óriási előnyük a mai alkotásokkal szemben, hogy képesek anélkül tökéletesen hűek maradni az adoptált regényhez, hogy attól akármilyen kis részletben is eltérjenek. Ez nálam nagyon sokat jelent. Nagyon szeretem, ha egy szinkron csapat előveszi a könyvet és képes egyes dialógokat egy az egyben átemelni a filmhez.

De miről is akartam igazából beszélni?

Ezeknek a könyveknek mind van egy-egy olyan plusz tartalma, ami túllép (de legalábbis megpróbál túllépni) a sima történelmi krimin/kalandregényen. (Amely műfajt én sajnos be kell vallanom, nem tartok valami sokra.) A Sakál napja, a profi gyilkos természetrajza, a tű a szénakazalban, a Kém természetrajza, míg a Sas leszállt, a Katona természetrajza. Legalább is számomra. De hogyan jön ez ide?

Azt hiszem ezek után nem lehet kérdés, hogy milyen elvárásokkal láttam neki Jack Higgins, Windsor akció című regényéhez. Ezt a bizonyos pluszt kerestem ebben a kis (mert valljuk be, sem terjedelmét, sem cselekményének időintervallumát tekintve nem túl nagy lélegzetű) kalandhoz.

Hogy megtaláltam-e ezt, illetve, hogy pontosan mit találtam, azt az alábbiakban próbálom kifejteni.

Ami egy ilyen könyvet számomra érdekessé és izgalmassá tehet, az az a fajta történelem mesélés, melynek (véleményem szerint) Ken Follet a mesterei közé tartozik, Higgins Sas leszállt-ja pedig megütötte nálam ezt a mércét. Valós történelmi személyeket és eseményeket úgy leírni, hogy minden hiányzó adat ellenére is színes és érdekes legyen, illetve úgy kiszínezni, hogy minden képzelgés ellenére is hiteles maradjon a dolog. Szerintem legalább annyira nyomozati, történészi kihívás, mint irodalmi. Elképesztően tudom tisztelni azokat akiknek ez sikerül, ezért is kezdtem ezt az írást ennek a három szerzőnek az összekapcsolásával.

 

A történet

1940-ben járunk, a helyszín: Európa. Franciaország és Hollandia behódolt a náci hadigépezet előtt, és küszöbön az angliai csata, melyben Göring ígéretei szerint két hét alatt tönkreveri a királyi légierőt, és megnyílik az út a csatornán át Anglia felé. Ebben a nehéz történelmi helyzetben a náci hadvezetés Oroszlánfóka hadműveletének előkészületei közben találjuk történetünk főszereplőit: Walter Schellenberg tábornokot, Hannah és Max Wintert, egy berlini Jazzkocsma amerikai zsidó énekesnőjét, és nagybátyját, a klub tulaját.

Winteréket természetesen figyelik, mint az ellenállás potenciális alakjait, de a döntő lépés csak akkor történik meg, mikor Schellenberg feladatául kapja, hogy foglalkozzék a Lisszabonban tartózkodó windsori herceg átállításának, vagy elrablásának lehetőségével.

A Winter família pechjére vagy szerencséjére akkor keveredik bele a helyzetbe, mikor sikerül megszerezniük egy dokumentumot, melyben ennek a projektnek a lehetőségeiről értekezik a mi kiváló tábornokunk.

Schellenberg egyébként már korábban, a megfigyelés alatt is felfigyel az ifjú Hannára, egészséges férfiúi vonzalmon és jazzbaráti érdeklődésen azonban nem megy túl a dolog.

Hamar kiderül azonban a Winterek bűnössége, mindenkit lecsuknak, illetve megölnek. Azonban Hannah, Heydrich irodájából történő csodálatos szabadulásával megkezdődik a hajsza Párizson és Madridon át Lisszabonig, ahol a lány igyekszik egy titokzatos amerikai bártulajdonos segítségével leleplezni a nácik tervét a windsori herceg előtt.

A történetmesélés végig remek tempójú, lendületes, és nagyon tetszik az egyre dinamikusabb, egyre rövidebb részletekben történő írás, ahogy a végkifejlet felé haladunk. Van azonban néhány általam teljesen fölöslegesnek vélt részlet és mozzanat (gondolok itt az embercsempész testvérek pisi-szünetére, a párizsi kitérő néhány részletére, illetve a portugál torréró szerepére, hogy mást ne említsek).

Az események azonban végig hitelesen és lendületesen követik egymást, így néhány ilyen döccenő, igazán nem sokat nyom a latban.

Mivel nem olvastam a történetet eredeti nyelven, a fordítással kapcsolatban, hiteles értékeléssel sajnos nem tudok szolgálni. Annyit jegyeznék meg, hogy eléggé elszomorított egy apró hiba: a németek Anglia lerohanását célzó tervét, a könyv elején Tengeri-oroszlán, a közepe felé Seelöve, míg a végén már a helyes magyar megfelelőjén Oroszlánfóka hadműveletként említik, nem tudom, hogy ez fordítói, vagy szerkesztői baki-e, minden esetre engem egy kicsit elszomorított.

Az írásmódról sokat nem lehet mondani, ismerjük mind ennek a műfajnak a nyelvezetét, szerkezeti felépítését, én egy ilyen szórakoztató mű elé nem nagy elvárásokkal ülök le. Minden tiszteletem a szerzőnek, de egyvalamit azért itt is megjegyeznék: egy helyütt a regényben két alak lép be egy helységbe (és a történetbe), nem is teljesen elhanyagolható szereplők, a későbbieket tekintve. A jó Higgins mester pedig elintézi őket ennyivel: "egyikük kopasz, másikuk szemüveges". Akárhogy is. Ez számomra elfogadhatatlan, még egy ilyen könnyed műfajban is. Elég nehéz magam elé képzelni és a továbbiakban cselekedeteiknek kontextusában látni két embert, akiről annyit tudok, hogy az egyik szemüveges, a másik kopasz, és az sem teljesen egyértelmű, hogy melyik-melyik.

No de ezt leszámítva, csak jót tudok mondani minden egyébről, ami az írói munkát illeti, már amennyiben én kompetens vagyok véleményt formálni ezekről a dolgokról, mint olvasó.

 

A sas nem szállt le?

Sajnos nem minden várakozásomat váltotta be ez a regény, ezt az elején el kell, hogy mondjam.

A történet alapvetően két fő helyszínen és három főszálon mozog. Berlinben a Reinhard Heydrich és Walter Schellenberg mint a Windsori herceg elrablásán/megszöktetésén/átállításán ügyködő SS projekt, illetve egy amerikai jazz klubban szövődő ellenállási akció, míg Lisszabonban a történelem sodrában hánykolódó angol herceg állnak a középpontban. A hiteles történelmi igénnyel megrajzolt karakterek természetesen szépen sorjáznak a történetben, hiszen ki nem tudja már unalomig, hogy Wilhelm Canaris tengernagy ritkán tesz akár egy lépést is kedvenc tacskói nélkül, illetve, hogy egyik kedvelt időtöltése a Tiergartenben való lovaglás. Vagy hogy Himmler, óriási tölgyfa íróasztala mögött ülve, szenvtelen arccal hallgat, és sosem mosolyog, ha pedig véletlenül mégis erre vetemedne, abban sincs semmi köszönet, hiszen az ilyenkor jelenlévők ereiben a vér hőmérséklete fagypont alá süllyed, és az esetet követő legrövidebb időn belül jelentkeznek, hogy új kincstári alsóneműt vételezzenek a legközelebbi SS ellátóban. Ezek régi, jól bevált részletek. Melyekkel minden, a témára szakosodott író feldobhatja történetét. Ami engem igazán meglepett, az Reinhard Heidrych megrajzolása volt. Helyenként már-már szerethető, alapvetően emberbaráti vonásokkal ruházta fel őt Higgins, aki időnként mintha cinikusan összekacsintana az árulásra készülő, emberi érzelmeitől vezérelt Schellenberggel. Bocsánat! Ugyan arról a Heydrichről van szó, aki a keleti hadszíntéren tevékenykedő Einstazgruppen, vagyis a szadista eszelős tömeggyilkosok brigádjának vezetője volt? Ugyanez a Heydrich aki a Wannsee konferencián, kiváló kollegái társaságában, ceruzája végét rágcsálva és tarkóját vakargatva azon elmélkedett, hogy milyen megoldás lenne a legcélszerűbb, és leghatékonyabb, több millió ember kiirtására? Ugye még mindig arról a Heydrichről van szó, akinek leghűségesebb és legodaadóbb utódja maga Adolf Eichmann volt, aki küldetésének tekintette, hogy halott főnöke nyomdokain minden szörnyű tervet valóra váltson, amit együtt kiagyaltak és melynek eredménye a holokauszt volt? Szóval mielőtt tovább ragoznám, a méltán híressé vált dialóggal be is fejezem:

-          Az a Julis Cézár, aki a műlábában csempészte a heroint?

-          AZ!

Szóval nekem legalább is nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a jó öreg Reinhard bármilyen baráti érzéstől vezérelve (még ha feltételeznék is róla ilyen erős kötődést) szemet hunyna egy ilyen helyzetben, mint amelyben ebben a történtben keveredik Schellenberg barátunkkal, nem is egyszer. Lényeg a lényeg, nehezen tudom elképzelni őt, Himmler irodájában a szőnyeg szélén a cipője orrát bámulva, miközben igyekszik az árulásra készülő Waltert kimosdatni. Különösen nem abban a paranoid, és rettegéssel terhes levegőjű Prinz Albert strasse-i épületben, ahol a lefejezés és a kínzás olyan menetrendszerű és megszokott tevékenység, mint a csocsóbajnokság a Google irodaházakban.

Heidrich színes jellemrajzáért tehát valljuk be, egy fél pár dingó-kutya vesét sem adnék (hogy ismét egy klasszikust idézzek).

De mi a helyzet a többiekkel? Hannah és Max, nagybácsi és unokahúg akiket a berlini amerikai jazzkocsma vidám világából egyszer csak a német ellenállás sötét ügyeinek középpontjában találunk. Sajnos ők sem a leghitelesebben felvázolt karakterei ennek a regénynek. Max bácsi családja Amerikába emigrált (Hanna is itt született tehát mindketten amerikai állampolgároknak tekintendők) itt a család megcsinálta a szerencséjét, de Max bácsi egy cionista szervezetben betöltött szerepe hatására úgy dönt, hogy visszatér Berlinbe, (ahonnan minden épp eszű zsidó aki csak teheti menekül) és felveszi a kesztyűt, az ellenállással kezd együtt dolgozni. De mit is? No, ez nem derül ki. Tudjuk, hogy van egy jazzkocsmája, de hogy valójában mit csinál, és mi köti az ellenállókhoz? Nos ez nem derül ki. Mintha végig csak azért lenne ott, hogy a megfelelő pillanatban, a megfelelő véletlen segítségével hozzájusson a windsori herceg elrablását célzó tervekhez. Oké, ő hamar kikerül a képből, és átveszi helyét a rettenthetetlen Hannah, akinek személyiségfejlődése kimerül annyiban, hogy "ő már nem az a gondtalan fiatal jazzénekes lány aki két napja még nem tudott semmit az őt körülvevő borzalmakról". Ebből azt hiszem, kiviláglik, hogy mennyire nem vagyok nagy véleménnyel egyes karakterábrázolásokkal, de azért félreértés ne essék, egy ilyen jellegű történetben nem is várható el minden részletre kiterjedő precizitás. Mégiscsak egy könnyed kalandregényről van szó.

De akkor joggal merül fel a kérdés, hogy kitől várható az a plusz amit keresek ezekben a regényekben. Nos, Walter Schellenberg, szállította nekem az érdekes és, elgondolkodtató emberi reakciókat és helyzeteket. Az a karakter akitől a legkevésbé vártam, de az első 50-70 oldal után sikerült túllépnie az egészséges szexuális érdeklődéssel Hannah felé közeledő lovagias katonatiszt szerepén, és cselekedetei olyan kérdéseket is felvetettek bennem, amik elég messzire vezetnek és őszintén szólva, vissza kell fognom magam mikor megosztom a kedves olvasóval, nehogy túl messzire kalandozzam.

 

Egy áruló portréja

Szerintem a hazaárulás mint olyan nem létezik, illetve, számomra nincs sok értelme. A magam részéről nagyon tisztelem azokat az egyenruhásokat, akik felesküsznek a haza illetve az alkotmányos rend védelmére, mindenféle, politikai és elvi beállítottságtól függetlenül, mindenféle kérdés és fenntartás nélkül követve a jog, és azon keresztül a hon atyáinak rendelkezéseit a haza üdvének és az állampolgárok jólétének érdekében. De sajnos ebben számomra nagyon nehéz hinni. Hiszen a történelem számos alkalommal bebizonyította, hogy egy szabadon választott kormányzat rendeleteivel, előírásaival szemben a vak engedelmesség bizonyos esetekben maga a hazaárulás.

És itt jön a képbe Walter Schellenberg, története és jellemrajza, a Windsor akció tükrében. Már a történet elején nyilvánvalóvá válik, hogy Schellenberg nem náci, hogy humánus és érzékeny ember, és kiváló színész lévén, remek hírszerző, cselekedetei sokáig ellentmondásosak, és az olvasó számára izgalmas módon sokáig nem derül fény rá, hogy mi lesz a vége annak a kettős játéknak, melyet egyfelől Hannah és Max megfigyelése, másfelől a Canaris tengernaggyal való szimpátiája, illetve a Ribbentrop tönkretevését előmozdító cselekedeteiben nyilvánul meg.

A német hadvezetés illetve az SS és Adbwer közötti súrlódások és hatalmi harcok történelmi tények, melyek egy nagyon kiélezett bonyolult helyzetről tanúskodnak. És azt gondolom, hogy ez igencsak ingoványos talaj lehet egy történész-író számára, és bár sok mindent sikerült felfejteni a témával kapcsolatban, szerintem bizonyos alakok szerepe már sohasem lesz egyértelműen megmagyarázható (különösen Nürnberg után). Azt mindenesetre el tudom képzelni, hogy a mozgató erők, melyek a szereplők döntései mögött húzódnak, lehetnek a félelem, az egyéni boldogulás és az elvek is. Mire a történet kikerekedik, Walterről egyértelmű képet tudtam kialakítani, és a hangsúly egyéni boldogulásáról egyértelműen eltolódott az elveire. Pimaszul és nyíltan kritizálja a német hadvezetés és magát a Führert. Ez már az elején világos, de sokáig nem látni tisztán, hogy közben miért is végzi olyan lelkiismeretesen a rábízott feladatot, a Winters-ek megfigyelését. Schellenberget véleményem szerint nem a hazaszeretet, illetve a hazaszolgálat motiválja, hanem igyekszik mindig elvei szerint cselekedni.

Ahogy mondtam, én nem hiszek a hazaárulásban. Magam részéről hazámat szűkebb értelemben, abban az ingatlanban látom, melyben élek, ahol magam, határozom meg a kül- és belpolitikát, a pénzügyi tervet, illetve családom boldogulását. Tágabb értelemben pedig hazámnak vallom a föld bolygót, mely csodáinak és történetének megismerésére és megértésére törekszem. A két véglet között természetesen vannak fokozatok, de abban nem tudok hinni, hogy egy térképen húzott piros vonal bármilyen tekintetben is elválasszon, elkülönítsen, elidegenítsen egymástól két embert.

Én abban hiszek, hogy minden ember fejében/szívében található egyfajta erkölcsi sakktábla, melyen a bábuk a saját morális szabályainknak megfelelően léphetnek és mozognak. Bizonyos dolgokat nem engedünk meg magunknak, illetve néhány lépést eleve nem feltételezünk embertársainktól. Azt az embert tartom honfitársamnak a föld bolygón, akivel azonos rendszer szerint, azonos szabályok alapján tudok mozogni a kettőnk játékában, legyen az magyar, vagy üzbég, vagy piréz. Természetesen ezen erkölcsi szabályokat neveltetésünk, kulturális hátterünk, vallásunk és anyagi helyzetünk mind befolyásolják, de én nem tudok hinni a kultúrák, vallások és nemzetek közti kibékíthetetlen ellentétekben.

A legnagyobb árulás tehát szerintem az ha valaki saját elveit és az alapvető emberi értékeket árulja el. Schellenberg pedig a történet előrehaladtával szerintem rájön, hogy kénytelen lesz választani hazája és elvei elárulása között. Az addigi "hintapolitika" mely személyes boldogulását hivatott szolgálni, tovább már nem tartható fönn.

Mikor erre rájön és döntést hoz a kérdésben, lehullik róla egy jó adag teher, és olyan derűvel és nyugalommal lát neki tervei megvalósításához, hogy innentől kezdve már-már mellékszereplővé töpörül.

A történetben itt veszi át a főszerepet William, Windsor hercege, akinek személyével és hétköznapinak semmiképpen sem mondható történetével rengetegen foglalkoztak már.

Az alapkérdés: hogyan viszonyul ő a hazaáruláshoz? Az erkölcsileg és pozícióját tekintve kisemmizett angol arisztokrata, aki egyszer már meghozott egy igen nehéz döntést, elvi alapon, és kicsinyes bosszúra éppúgy, mint hatalmi ambíciókra megvan minden mentsége. Egy "németbarát" katona, aki előtt hazája látszólag hátat fordított. Vajon mit gondol ő a hazaárulásról? Erre próbálnak a németek éppúgy, mint az angolok rájönni. Persze mindenre van jó indok. Himmler szerint a bosszú, Hitler szerint az angol trón lehetősége, míg Heydrich szemszögéből a háború utáni biztosított pozíció elég indok arra, hogy Windsor hercege elárulja Angliát. Látszólag csak Schellenberg helyezkedik elvi alapra ebben a kérdésben, és csak ő tudja megítélni helyesen egy olyan férfi döntéseit, aki szigorúan az elvei szerint él és nem hajlandó arra, hogy hazája iránti vak szeretet ürügyén a könnyebbik megoldásnak látszó módon elveszítse, vagy megalázza az asszonyt akit szeret.

Hogy ebben a kérdésben kinek lesz igaza, az maradjon a könyv fordulatokban igen gazdag utolsó szakaszának a titka (bár a történelmi események tükrében aligha érhet minket meglepetés.)

 

A példány

Ez a példány az általam eddig ismeretlen Sierra és Maecenas International kft. Közös kiadásában készült, 1992-ben, az Atheneum nyomda termékeként.

120x187 mm méretben, 90x148 mm szedéstükörrel, meglátásom szerint a legkisebb megengedhető, ám igen kellemes margókkal 9 pt betűméreten, kezelhető 228 oldal terjedelemmel. Az oldalak kialakításával és a tördeléssel kapcsolatban semmiféle meglátásom nincsen, remekül olvasható kis könyv ez, kellemes oldalarányokkal, szóval csak dicsérni lehet (már amennyiben kompetens lehet olyan valaki véleménye, aki 1992-ben még nem gyakorolta ezt a szakmát).

A borító sem hagy semmiféle kívánni valót maga után, harmonikus színek között egy náci zászlót, és az angol koronát találjuk ez eléggé figyelemfelkeltő (különösen akkoriban, amikor bármely háborús témájú könyv címlapjának kötelező eleme volt egy jó kis megbotránkoztató horogkereszt).

A szerző és a cím látványos aranyozott dombornyomása remekül passzol a képbe, a gerincszöveg szép középen van, szóval minden rendben van vele. (A fóliázást hiányolom a borítóról, viszont az még így sem szenvedett kárt az idők folyamán, és úgy látszik a festékréteg elég volt, hogy megvédje a papírt hosszú hányadtatása során.)

Aztán kinyitjuk...

A borító belső oldalán a korszakra elmaradhatatlanul jellemző Világsiker feliratot sikerül a dombornyomásba tervezni, így ott, legalábbis az én szememnek némi zavar támad, de ez csak elhanyagolható apróság ahhoz a kakofóniához képest, amelyet a hátsó borítón találunk.

A könyvtervezésnek azt hiszem, hogy egyetlen olyan örök érvényű aranyszabálya van (az aranymetszési szabályokat nem számítva) amelyet mindig és minden körülmények között áthághatatlannak lehet tartani. Ez a betűkeverés szabálya. Egy könyvben háromnál több betűtípusnál illetve betűváltozatnál többet nem használhatunk.

A hátsó borítón kétféle háttérszín előtt (amely egyébként grafikai szempontból teljesen indokolatlan) összesen négyféle betűméret, betűszűkítés, betűszín és sortávolság található, továbbá egy teljesen indokolatlannak tűnő szövegkeret. Bocsásson meg nekem a kedves olvasóm, de erről én nem is nyilatkoznék többet. Tudom, hogy vannak bizonyos, a grafikus/tipográfus hatáskörén kívül eső okok és indokok amelyek ezt a gyalázatot megmagyarázhatják, én azonban inkább nem vesztegetnék több szót a dologra.

A példány maga viszont szerintem remek állapotban van, bár látszik, hogy használva, olvasva volt, mégis, a borító szilárdan kitart a helyén, a lapok úgyszintén, szóval egy strapabíró, tényleg remek kis darabnak tűnik. Köszönet érte az Atheneum nyomda kötészeinek. És ha már itt tartunk, a nyomásra sem lehet panasz, sehol egy poloska, szöveg elmosódás, a betűkép mindenhol egyenletes telítettségű, és éles körvonalú. Köszönet a gépmestereknek. (Remélhetőleg a másik 399.999 példány is ilyen jól sikerült.)

Most pedig ajánlóm végén érdeklődéssel fordulok kedves olvasóim felé, ha van kedvetek, vagy felkeltette az érdeklődéseteket akár a könyv, akár a téma, szeretettel várom véleményeteket, észrevételeiteket! Ha olvastad a könyvet, mi a véleményed róla? Sikerült-e felkeltenem az érdeklődést a történettel kapcsolatban, ha még nem találkoztál ezzel a regénnyel? És egyáltalán, mi a véleményetek, hazaszeretetről, hazaárulásról, elvekről, határokról?

És végezetül had engedjek meg magamnak egy személyes észrevételt. A könyv egy kedves ismerősömtől került hozzám, aki mikor hozzájutott, rögtön rám gondolt, amiért ezúton is szeretném kifejezni hálámat. Remek szórakozás volt olvasni, és írni róla egyaránt. Mivel azonban sajnos nem sokkal járul hozzá szerény kis (egyébként amúgy is igencsak zsúfolt) könyvtáramhoz, úgy döntöttem, hogy ezt a példányt továbbadom régi jó barátomnak és volt kollegámnak, Könyvesbanditának, aki azt a nemes küldetést vállalta magára, hogy összehozza a könyveket az olvasókkal az interneten. Így akit érdekel esetleg ez a példány, vagy bármely más jó kis regény, itt böngészhet.

 

Eredeti cím: To cach a king,
angliai kiadás éve: 1979,
magyar kiadás, Sierra és Maecenas International kft. 1992

Ben Elton: Parázs a hamu alatt

Az író nevével még nem találkoztam eddig, ezért utána néztem a neten: Ben Elton angol komikus, író és színműíró. Az angol humor ismert képviselője, stand-up komikus, valamint sikeres tv-sorozatok forgatókönyvírója. 1989-től 2012-ig összesen 14 regénye jelent meg, ezek közül több magyarul is olvasható. A Parázs a hamu alatt című regénye 2004-ben jelent meg magyarul és ez a kiadás került a kezembe.

Ellentétek vonzásában

Ha egyszerűen össze szeretném foglalni egy mondatban, akkor a könyv egy bűnügyi történet, erős szerelmi szállal keverve. A rendhagyósága viszont abban nyilvánul meg, hogy egy hosszú felvezetés után bontakozik csak ki a gyilkosság és szinte a legvégén, mikor már tényleg felteszi az ember a kérdést "na mi lesz már?" következik a csavar. Főhősünk Polly, egy csinos, fiatal angol lány, aki erőteljesen kötődik egykori szerelméhez, Jack-hez, a magas beosztásban lévő amerikai katonához. Polly egy feminista-anarchista békeaktivista, mondhatni hippi életet él, ellenben Jack egy igazi karrierista, akit csak a hadsereg és a saját előrejutása érdekel. Ez az ellentét már a regény elején is megmutatkozik, amikor egymásba szeretnek és a történet végéig nyomon követhetjük ezt a konfliktust. A leírás egész pontos képet ad a korabeli Angliáról, a tüntetésekről, politikai helyzetről, sőt: kifigurázza az angol és amerikai habitus különbségeit is. A cselekményben végig követhetjük Polly és Jack életét, ami a legkevésbé sem párhuzamban halad: a szakításuk utáni 13 év alatt Polly tüntetések aktív résztvevője és karavánok tagja volt, majd hivatalnok lett, míg Jack négycsillagos tábornokká vált, aki a vezérkari főnökök elnöki címére pályázott nagy eséllyel - tehát szemmel láthatóan, óriási társadalmi szakadék tátong kettejük közt. Ami közös bennük, az a múltjuk: lázadásuk a szerelem mellett.

Veled versus ellened

A történet mindeközben egy másik szálon is fut: Peter egy félbolond fiú, aki szerelmével zaklatja Polly-t, folyvást a lakása körül lődörög, telefonon hívogatja és titokban fényképeket készít a lányról. Ez a szál kissé hátborzongató, hiszen sosem tudhatjuk előre, mihez fog kezdeni a zaklató. Peter sűrűn tárcsázza Polly-t, hogy mocskos dolgokat vágjon a lány fejéhez, többször meg is fenyegeti, elviselhetetlenné teszi főhősünk életét. Ebbe a labilis lelki állapotba érkezik meg Jack, aki átlátja a helyzetet a zaklatóval kapcsolatban, de nagyon kevés ideje van, és rövidre szeretné zárni a történetet. Jack megjelenésével azonban, felkavarodnak a régi érzelmek, közben mindkét szereplő úgy gondolja, hogy tévúton jár. Polly egy évtized után is képtelen túltenni magát azon, hogy Jack elhagyta, így nem akarja őt viszont látni - Jack viszont utólagosan egy óriási ballépésnek gondolja a viszonyukat, ami nagyot árthat a karrierjére nézve. Mindketten meg akarnak szabadulni a másiktól.

A leírás néhol pongyolának tűnik, én úgy ítéltem meg, hogy nagyon sokáig húzza az író a cselekményt annak ellenére, hogy csak néhány óra történéseit meséli el. A karakterek alapvetően izgalmasak, a hebehurgya Polly szerethető egyéniség, Jack-et viszont csak körvonalaiban tudtam elképzelni, mintha a saját egyenruhája mögé bújt volna. Túlságosan idealisztikus amerikai katona, aki nem tudja elfogadni mások véleményét, igazából nem is nagyon érdekli hogy kin gázol át. Számomra a legkevésbé sem szimpatikus, hímsoviniszta, piás görény. A Parázs a hamu alatt nem az a fajta könyv, amit ne lehetne letenni bármikor, engem nem ragadott magával - valószínűleg a túlnyújtott cselekmény miatt. Ami viszont nagyon tetszett, maga a korszak, amiben játszódik. Egyik kedvenc jelenetem például egy pukkant diner-ben játszódik, ahol a kaja és a kávé is pocsék, de szinte látni a színeket és a formákat az étteremben. 

Lázadás versus nyugalom

Tetszik az is, ahogy Polly lázad a törvények, szabályok ellen és tiltakozik a vérontással és agresszióval szemben. Ez a mindentől távol álló szabadság szimpatikussá teszi ezt a fajta életet, ennek ellenére az író a magányos oldalt is ábrázolja, hiszen pont a kötelékek, előírások hiányoznak ebből az életből, ami miatt Polly nem tud megállapodni. Mikor Jack és Polly újra találkozik, világossá válik mindkettejük számára, hogy az a bizonyos nyár volt életük legszebb időszaka, amikor hagyták, hogy szerelmük kibontakozzon, mégis felemás volt az érzés hiszen folyton bujkáltak: Jack nem szerette volna ha híre megy, egy háború ellenes anarchistával kavar. A lány bizonyára úgy gondolta, meggyőzi a férfit az elveivel és őt választja majd a hadsereg helyett. Sajnos nem így lett.

Tervek versus valóság

A történet tragikusan végződik, mégis feloldja mindkét konfliktust: Jack attól való félelmében, hogy elveszthet mindent, egyenesen a vesztébe rohan - miközben Peter is elveszti a fejét és képtelen uralkodni az érzelmein. Végül a fegyver kétszer is elsül és semmi nem a tervek szerint alakul.

Tristan Schwartz: A genovai méregkeverő

A cím alapján egy misztikus regénnyel számoltam, ezt a megérzést alátámasztotta az alcím is - Egy igaz történet az illúziókról.

A könyv írójáról tudni kell, hogy egy fiatal kábítószer használó, aki saját élményei alapján alkotta ezt a regényt. A borítón egy elmosódott tekintet és néhány erdei gomba sziluettje látszódik, négy szóval kísérve: szerelem, szenvedély, bosszú és gyűlölet. Egy romantikus olvasmányról van tehát szó, tele cselszövéssel, intrikával - jó adag tudatmódosító szerrel és méreggel átitatva.

Szereplők

A regény a középkori Itáliába repít vissza, hogy elmesélje a Coronado család történetét. Első lapjain sorban megismerkedhetünk a család tagjaival - az előkelő Lucretia asszonnyal, gazdag férjével, fiával és annak gyönyörűséges menyasszonyával, valamint a számkivetett mostoha fiúval. A mostohát - Angelo-t - először fekete báránynak állítják be a család tagjai, pedig a szereplők közül valójában senki nem ártatlan...

Végzetes ősz

A cselekmény egy őszi napon kezdődik. A genovai Lorenzo Coronado és a firenzei Sylvia Visconti esküvőjére készül a ház népe, miközben egy másik szálon kitér főhősünk gomba fogyasztási szokásaira is. Aztán egy szép pénteki estén, meglepő fordulat következik be az ifjú jegyesek életében, a titkokkal teli hajnalra pedig kitisztul a valóság. Az életük örökre megváltozik.

A könyv gyönyörűen bemutatja a genovai házat, a kiskertet és a környező erdőket, ahol a történet nagy része játszódik. Emellett kitekintést nyerünk a mantovai, velencei, valamint a firenzei virágzó kereskedelmi életre is.

Misztikus motívumok

A szereplők és a környezetük bemutatása mellett, az író nagy hangsúlyt fektet a visszatérő misztikus motívumokra is: fehér ló, bagoly, telihold, megátkozott szoba, törpe, csuhás aggastyán és persze a varázsgomba.

A gombák fogyasztása változó intenzitású és hosszúságú hallucinációkkal jár. Angelo első hallucinációjától kezdve, sokszor nehéz megállapítani hogy melyik szereplő mikor hallucinál, mikor álmodik vagy éppen lidércnyomás gyötri. Kísért a fájdalmas múlt, az el nem felejtett szerelmek, az egy éjszakás légyottok bűne.

Titkos vágyak

A sodró lendületű történet folyamatosan visz magával, az újabb és újabb kis képből kezd összeállni a mozaik. A szereplők jönnek-mennek a házban: van, aki elszökik és van, aki rejtélyes körülmények közt tűnik el - a regény végére azonban, fény derül a titkokra. A sárga ajtajú ház, a templom mellett, ha mesélni tudna...

Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a misztikus témájú, valóban szenvedélyes olvasmányokat és szeretnének belesni egy gazdag, középkori család életébe, akik bár vallásosak - de semmi sem szent nekik.

Ti olvastátok már a könyvet? Mi a véleményetek?

 

 

Oravecz Nóra - Élet másképp

Új év, új kezdet. Január elején kezdtem el a könyvet olvasni és úgy gondolom, ez nem véletlen. Kellett némi útmutatás, visszacsatolás az életembe, valami könnyedség, ami erőt ad - de nem száraz és unalmas.

Barátnőm, Nóra

Oravecz Nóra írása egyfajta motivációs könyv, de semmiképp nem a hagyományos értelemben: inkább egy személyes napló és baráti jó tanácsok egyvelege. Az író inkább a barátnőm szeretne lenni, mint a személyes coach-om vagy mentorom. Arra bíztat, merjek belevágni az új kihívásokba és ne adjam fel a nehéz pillanatokban, járjak a saját utamon.

Külcsín

A könyvesboltban megragadta a tekintetem a játékos borító. A lila alap a régi pöttyös könyvekre emlékeztet, a polaroid-szerű insta kép, a celluxos és varrt hatású grafikák pedig mind azt erősítették meg bennem, hogy ez egy fiatal lányoknak szóló iromány, ami tanácsokkal lát el a nagy betűs élethez. A könyvbe belelapozva egyből feltűntek a szöveg kihúzások - mintha szövegkiemelővel készültek volna - és a különböző vonalas grafikák. Szinte minden oldal illusztrálva van ilyen módon. Nekem megtetszett az ebből áradó pozitivitás, ezért bizalmat szavaztam a könyvnek.

Start

Az első szekcióban az író visszatekint a saját korábbi negatív élményeire és elmondja, miért született meg ez a mű. A felvezetés elég távolról indul, nehezen is tudtam folytatni, sűrűn tettem le a könyvet és foglalkoztam valami mással.

Ébresztő

A második fejezetben igyekszik meggyőzni az olvasót arról, hogy különleges, sőt: szuper képességekkel bír. Sikerről, motivációról, intuícióról ír - néhol közhelyeket használva. A szekció végére még mindig nem fogott meg igazán, továbbra is nagyon vártam a kézzel fogható tanácsokat és a kevésbé elrugaszkodott (szuperhősös) hasonlatokat.

Küldetés

A harmadik rész a célokról és a buktatókról szól. Őszintén örültem, hogy szóba került a pénz is, mint reális buktató... a nagy önmegvalósításban az emberek megfeledkezhetnek róla, hogy a boltban továbbra is pénzért adják a kenyeret. Úgy gondolom, a változtatást is ésszel kell csinálni és örülök, hogy az író is belefogalmazta ezt a könyvbe.

Indulj!

A negyedik szekció a biztatásra tesz nagy hangsúlyt: próbáld meg, ne félj egyedül, hallgass az intuícióidra. Kétség kívül sugárzik a pozitivitás a szavakból, mondatokból. Nagyjából ennél a fejezetnél kezdett el megfogni a könyv, mert éreztem benne az erőt. Tudtam, hogy pár órán belül a végére is érek.

Gyakorlópálya

Egy nagyon hasonló jelentéstartalommal bíró rész lett a következő is: azt hangsúlyozza, légy szabad, fókuszálj a saját utadra és szabadulj meg a fájdalmaktól. Minden rész végén kézzel fogható feladatokat ad, ami szerintem sokat lendít a könyvön és kevésbé tűnik tőle lila ködös álomvilágnak.

Csatatér

Az utolsó előtti fejezetben az író elmeséli, hogyan jutott el San Francisco-ba, ami egyébként élete legnagyobb álma volt. Az esős Hollandiából eljutott a szeles Frisco-ba, de talán nem is ez a lényeg. Ez egy elég jó bizonyíték volt neki arra, hogy megérte végig csinálni az utat.

Az utolsó lapra

Az utolsó lapra csak annak szabad írni, aki ezt a kislányt feleségül kéri.
Oravecz Nóra nevéről már sokkal korábban hallottam, mint hogy olvastam volna az írásait. A posztjaival én a Facebook-on találkoztam először - talán akkoriban indult el az a hullám, hogy bloggerekből média szereplők lettek. Nekem ez szimpatikus volt, ezért adtam a könyvnek is egy esélyt.
Olvasás közben néha visszarepültem a saját 20-as éveim elejére - talán ők a célcsoport - és csak nézegettem a lapokat, mint egy színes kézikönyv oldalait. Beugrott egy-két hiba, amit elkövettem, de el is gondolkodtatott sok esetben a saját céljaimról.
Ajánlom azoknak, akik útmutatót szeretnének kapni a mindennapjaikhoz és szeretnék látni a Napot a felhők felett.

 

 

Louis Ferrante: Maffialeckék

Amit az alvilágról tanulhatunk az üzleti életben.

Mindig is vonzott a maffia élet: elegáns öltönyök, fényes cipők, füstölgő szivarok... és puskák. Kerülöm a bűnözőket, mégis nagyon érdekel az életük: hogyan kerültek a maffiába, hogyan élnek, kikkel üzletelnek, aztán hogyan lépnek olajra egy szép napon a titkos csatornáikon keresztül, a zsaruk elől menekülve.

Könnyű párhuzam az üzleti élettel

A könyv a maffia remek üzleti érzékét illusztrálja konkrét példákkal: 88 leckén keresztül mutatja be a párhuzamokat az alvilág és az üzleti élet között. Az író számtalanszor rámutat, hogy a maffia legsikeresebb tagjai valójában kiváló üzletemberek voltak - a 88 tippet az életben maradáshoz szemléletes maffiózó sztorikkal, anekdotákkal kíséri.
Az én ízlésemnek sok esetben túl sok volt a tényszerűség, az össze nem függő cselekmények hosszú sorozata és a követhetetlen mennyiségű szereplő. Azt viszont nagyon izgalmasnak találtam, hogy kötetben majdnem mindenki a valódi nevén szerepel, így sok esetben ismerős nevek és történetek tűnnek fel a lapokon. Többször felidéztem magamban a Keresztapa trilógiát.

Olvasás, olvasás, olvasás

A szerző egy korábbi maffia tag, aki ellen vádat emeltek és hosszú börtönbüntetést kapott. Ez az időszak azonban termékenynek bizonyult: Ferrante itt vette a kezébe élete első könyvét. Elmondása szerint éveken át olvasott, rengeteget tanult az ókori filozófusoktól és a híres történelmi alakoktól. Ennek ellenére az írás rendszerint vulgáris és nem túl nagy irodalmi igényességgel készült - bár lehet, hogy ez a műfordítás miatt van így - mégis, a vége felé haladva egyre kevésbé tudtam elviselni a káromkodást.

Új élet

A börtön után Ferrante bűnöző léte lezárult és egy új kezdődött. A bűnözést immár helytelen dolognak tartotta, de igénybe vette a tapasztalatait: a maffiózó élet ugyanis megtanította, hogyan védekezzen, illetve arra, hogy csak magában bízhat. A tanácsai pedig aranyat érnek!

 

Leckék

A könyvben imádtam az idézeteket és az összefoglalókat az egyes fejezetek, ún. leckék végén. Ezekből szeretnék kiemelni néhány esszenciális darabot, ami megragadta a figyelmem és ízelítőt nyújt a könyvből.

6. Kerüljük az intrikákat

"A háború kemény játszma, de azt hiszem, a politika még keményebb."
Bernard Law Montgomery tábornok

A lecke szerint aki belefolyik a hivatali intrikákba, nagyot bukhat. A nyertes az lesz, aki tartani tudja a száját.

11. Vegyük észre a lehetőségeket

"Én csupán üzletember vagyok, megadom az embereknek, amit akarnak."
Al Capone

A fejezet arra hívja fel a figyelmünket, hogy nézzünk körül a környezetünkben, keressünk kihasználatlan, de hasznot hajtó üzleteket.

30. Legyünk saját sorsunk urai

"Minden szentnek van múltja és minden bűnösnek van jövője."
Oscar Wilde

A tanulság az, hogy minden egyes élet tapasztalatot később fel lehet használni arra, hogy jól csináljuk azt, amit végül életcélunknak választunk.

52. Aludjunk rá egyet!

"Soha ne válaszolj azonnal egyetlen ajánlatra sem... sem panaszra, sem egy váratlan lehetőségre."
Talleyrand

A szerző szerint az üzleti életben is számtalan csaló akad, aki megpróbál belehajszolni minket egy döntésbe. Helyesen járunk el, ha ilyenkor megálljt parancsolunk az embereknek, akik nyomás alá akarnak helyezni minket, mert lehet, hogy csak át akarnak verni.

60. Az üzletben nincs barátság

"A Jóisten szabadítson meg a barátaimtól. Az ellenségeimmel elbánok magam is."
George S. Patton tábornok

Az író véleménye az, hogy egy igaz barát soha nem fog szándékosan bajba keverni minket. Ha mégis megtörténik, akkor ideje elgondolkozni azon a kötődésen.

71. Nagyvonalúság

"A chicagói szegény családok közül sokan hiszik azt, hogy én vagyok a Mikulás."
Al Capone

Az alkotó ebben a részben arra kér minket, hogy viseltessünk könyörülettel a nincstelenek iránt. Tízszeresen kapjuk vissza, amit adunk.

 

Behind the scenes

A maffia az egyik legrégebbi vállalat, ezért érdemes tanulni tőlük. Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretik a maffiózó történeteket és a színfalak mögé szeretnének látni. Azoknak viszont nem ajánlom, akik igényes, szépen megírt történetekhez van szokva. Véleményem szerint, ez nem az.
Kíváncsian várom a Ti véleményeteket!