Egy igazi szép, napfényes, madárfüttyös tavaszi reggelen került először a kezembe ez a könyv. Úgy gondoltam, átrágom magam ezen a minden bizonnyal nehézkes, fárasztó és száraz, század elei memoáron. Óriásit tévedtem. Már a második bekezdésnél szinte fejbe vert az a lírai hangú, meglehetősen franciás kellemes stílus, ami fűszerezi ezt a könyvet:

Borús az idő. A sík partok közt hajónk sebesen siklik a Finn-öböl felé. Hirtelen szél támad a tenger felől, a víz hevesen hullámozni kezd. S ugyanolyan hirtelen kisüt a nap. Mint aranycsíkos selyemsál lobog az égen, itt is ott is egy-egy fénypászmás gyöngyszürke felhő. S a tiszta ragyogásban kitárul a Néva végtelenbe vesző torkolata, melynek zöldes, sűrű, fénycsíkos vize engem mindig Velence lagúnáira emlékeztet.

Rendkívül szórakoztató volt ez a könyv, és igen nagy hatással volt rám. Nem vártam tőle mást, minthogy helyenként kiegészíti hiányos történelem ismeretemet, és néha fel-fellibbent egy-egy fátylat a korszak társadalmi helyzetéről. Ennek ellenére, végig izgalmas, érdekes, nagyon jól tagolt, remek tempóban haladó, élvezetes olvasmánynak bizonyult. Mivel naplóról van szó, gondolom, hogy a szerző saját szerkesztői munkáját ugyanúgy, mint a magyar kiadás szerkesztőjét illeti a dicséret a kiváló ritmusért.
A legutóbbi alkalmakkor, mikor háborús memoárt fogtam a kezemben, mindig csalódás ért. Orwell Háborús napló-ja kifejezetten unalmas és nyers olvasmánynak bizonyult, különösen a Hódolat Katalóniának után, mely már-már Hemingway-t és Kerouacot juttatta eszembe. A másik ilyen mű De Gaulle háborús emlékiratai voltak, mely bár rettentő érdekes adalékokkal szolgált a háborúval, és különösen a francia részvétellel kapcsolatban, azért helyenként ez is igen száraz, és érdektelen tudott lenni.
Ez a könyv nagyon más, mint aminek látszik, és mint amit vártam.
A cári birodalom szalonjaiban, éttermeiben és klubjaiban teázgató Petrográdi úgynevezett jó társaság, a Romanovok házának letűnt sarjai, Raszputyin és fanatikus, misztikus sleppje, nagyhercegek és nagyhercegnők, olyan elevenen és képszerűen rajzolódnak ki a nagykövet naplójából, hogy az már irodalmi igényességűnek mondható. Közben pedig az ország lakossága éhezik, nyomorog, és szenved az államigazgatás csinovnyikjainak korrupciójától, a császári titkosrendőrség besúgóhálózatának kelepcéitől és az egyre rosszabbul szervezett gazdaság ínségeitől. Megjelennek a kor és a hely leghíresebb, hírhedtebb alakjai: II. Miklós cár, Alexandra Fjodorovna, Raszputyin, a dúsgazdag Putyilov, Lenin és Kerenszkij, hogy csak a leghíresebbeket említsük. És mindez egy olyan nemzetközi társadalmi változás hajnalán, mely felforgatta a világot és lángba borította Európát. Nem mellékesen pedig egy jó humorú, felvilágosult világpolgár, éleslátó és kiváló írói vénával megáldott francia diplomata szemüvegén keresztül. Hogy is van a szlogen? A szórakozás garantált!
No, hát engem elkapott ez a könyv és nagyon jó volt olvasni, és írni róla egyaránt.

Qui desiderat pacem, praeparat bellum!
(Aki békét kíván, készüljön a háborúra!)

Én hiszek benne, hogy az emberek alapvetően nem szeretik a háborút. Nem hiszem, hogy bárki önszántából kívánná, viszont annyira nem is vagyok félművelt, romantikus, hogy ne tudjam, ez a tétel bármiben is hátráltatná, vagy késleltetné egy történelmileg szükségszerű nemzetközi konfliktus kirobbanását.
Úgy hiszem, hogy ha egy országban, vagy egy népszövetségben elegendő belső feszültség halmozódik fel, és ez megfelelő mennyiségű külső nyomással párosul, akkor még a legjámborabb, legbékésebb polgárban is elszabadul a fenyegetettség legősibb, legállatibb ösztöne, amely arra bírja őt, hogy vígan, dalolva meneteljen a csatába, vagy eltűrje egy háborús hátország minden nyomorát és a családtagok iránti aggodalmak minden keservét.
Paléologue rendkívül izgalmasan, és feszült tempóban közölt naplójának első fele számomra nagyon érdekes módon, egy általam eddig kevéssé ismert oldalról, a cári Oroszország felől mutatja be a háborút megelőző eseményeket. Neki magának természetesen szerepe van a dolgok alakulásában, hiszen francia diplomataként igyekszik minél több, és erősebb szállal hozzáfűzni az orosz óriást a szövetséghez, melynek hazája is tagja.
Nekem meggyőződésem, hogy ezt a háborút senki nem akarta (ebben megerősít többek között ennek a naplónak is néhány részlete), ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy mindenki akarta. Ha másért nem, a nyugati országok lakossága körében eluralkodó pre-háborús hisztéria, a német birodalom hatalmi törekvései, és a szövetséges hatalmak állandó fenyegetettség-érzete tette szükségszerűvé a katasztrófát. Így Paléologue alábbi sorait sem érzem cinikusnak, annak ellenére, hogy felvilágosult francia diplomataként, hazája érdekeit szem előtt tartva maga is kívánta a háborút (de leginkább a háborús győzelmet):

Ha az osztrák-szerb konfliktus egy vagy legfeljebb két napon belül nem enyhül, akkor kitör az általános háború, egy olyan katasztrófa, amilyet talán sohse látott a világ. Márpedig ez a szerencsétlenség még megelőzhető, hiszen az orosz kormány békét kíván, az angol kormány békét kíván... (1914. Július 28.)

A napló első szakasza tehát a háborút közvetlenül megelőző eseményekkel foglalkozok és számomra legalábbis lebilincselő módon ad betekintést a korszakba és a helyszínbe, helyenként olyan kifinomult, már-már lírai módon, hogy engem minden tekintetben megfogott, és a maga pártjára állított:

A hintók gyors ügetésben érkeznek a palota kapui elé. Minden fordulónál végtelenbe vesző perspektíva nyílik előttünk, a távolba futó utakat szobrok, díszkutak vagy oszlopos mellvédek szegélyezik. A díszlet keresett, a simogató napsütésben mégis Versailles eleven és vonzó illatát érzem.

Mai szemmel nézve is nagyon érdekesnek találom azt a fájdalmas, de sajnos törvényszerű átalakulást, melyen Európának, és sajnos a világ sok más nemzetének is át kellett esnie a XX. Század kezdetétől. Ennek hatására emelkedtek köztársaságok, buktak monarchiák, vagy alakultak alkotmányos monarchiává államok, a gyarmatok időszerűtlen és rengeteg sebet okozó kérdését például két világégés sem tudta minden tekintetben tisztázni és megnyugtatóan lezárni. Nekem legalábbis ez a véleményem ma, az arab polgárháborúk, az arab tavasz és az azt megelőző arab diktatúrák eseményeivel a hátunk mögött.

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam
(azt tanácsolom, Karthágót el kell pusztítani)

Clausewitz a következőképen fogalmazta meg a háborúzás célját: olyan katonai főlényt kell teremteni, mely lehetővé teszi, hogy az adott állam, politikai céljainak megfelelő békefeltételeket kényszeríthessen a legyőzöttekre. Ez a felfogás annyira gyökeret vert a kor politikai és katonai vezetőiben is, hogy e napló soraiból is szembe szökken az a vásári alkudozás, amely a szövetséges hatalmak között zajlik, olyan kérdésekben, melyek majd csak a háború befejeztével válnak időszerűvé. Javában zajlanak a hadműveletek, az orosz front, hol előre nyomul, hol visszahúzódik, a francia nagykövet azonban másra nem is igazán fordítja figyelmét, mint a lengyel autonómia, a Dardanellák, a fekete tenger stratégiai kikötői, és természetesen Elzász és Lotaringia kérdésére. Nagyon érdekes volt ezt látni a napló sorai között, hogy mindeközben egyre mondogatják egymásnak, amit egyelőre maguk sem hisznek el, hogy a háború csakis a végső győzelemig, Vilmos birodalmának bukásáig tarthat (ők úgy gondolták, hogy csak a totális megsemmisítéssel érhető el olyan katonai fölény mellyel az ő béketervük rákényszeríthető a világra). Maguk sem gondolták, hogy valójában az emberek háborúhoz való viszonya fog, gyökeresen megváltozni. Különösen a második világégés és a későbbi diktatúrák alatt(/miatt/után?). A végső nagy háború, a végső győzelem eszméje kísérte a következő világháborút, és szerintem ezzel végérvényesen átalakult az emberek hozzáállása is.
Szeretném azt hinni, hogy a modern, XXI. Századi ember már soha nem lesz holmi elvek, vagy őrült indulatok, netán intolerancia segítségével hadba hívható. Bár én magam, és a generációm már elég távol esünk a pesti utcáról felkanalazott lódög ízétől, mégis úgy látom, hogy ennek a kényelmes távolságnak az ellenére sem vagyunk könnyen behülyíthetőek. És bízom az eljövendő generációkban is, hogy ők még józanabb, még szkeptikusabb és még szélesebb látókörűek lesznek. Egy félművelt humanista bolond szavai ezek tudom. Egy olyané, akit megérintenek Paléologue naplójának ehhez hasonló részletei:

…bírálják az eddigi kinevezéseket, és próbálják kitalálni azokat, amelyekről a cár eddig még nem döntött. Minden szavuk az udvari élet, a szalonok versengéseiről árulkodik. Néha úgy érzem, hogy Tolsztoj háború és békéjének egyik fejezetét élem át.

És az eljövendő békével kapcsolatban is átérezni a kettősséget:

Vaszilij Alekszejevics Maklakov: amikor eljön a béke napja, úgy átrajzoljuk Európa térképét, hogy többé nem lesz szükség háborúra.
Paléologue: Én, épp ellenkezőleg, úgy vélem, hogy a világ az erőszakosságok korszakába lép, és hogy már most újabb háborúk magját vetjük el.

Készséggel elfogadom a tényt, hogy a háborút követő egyezmények valóban a későbbi katasztrófák megelőzését szolgálták, csak sajnos ezt (mint azt Paléologue is sejti) nem nemzetek feldarabolásával, hanem erős és egészséges katonai és politikai szövetségek felállításával lehet elérni. A Népszövetség, a NATO és az unió még nagyon messze volt és még egy világháború kellett hozzá, hogy beérjenek. Így nem is találom megmagyarázhatatlanul látnokinak Paléologue válaszát, bár elgondolkodtató kijelentés egy francia hazafi szájából, nem sokkal a verduni vérfürdő után.

Ruit irrevocabile vulgus
(Rohan megállíthatatlanul a tömeg)

A könyv másik, igen érdekes vonulata a Romanov dinasztia dicstelen bukása. Paléologue mint felvilágosult, és Európa egyik legerősebb köztársaságának polgára csakis a monarchia alkotmányossá tételében látja Oroszország jövőjét. Nagyszerűen és érzékletesen festi le a cári Oroszország mindennapjait, a pompát a csillogást éppúgy mint az éhezést a korrupciót és a cári titkosrendőrség eljárásait. A csinovnyik rendszer velejéig rothad világát. Ennek ellenére mégis értetlenül áll a szocialista forradalom előtt. Tudja, hogy az Orosz nép társadalmi fejlettsége nincs elég magas színvonalon egy demokratikus köztársasághoz:

Amikor Oroszország társadalmi és politikai intézményeinek ósdi és elavult, primitív és túlhaladott voltán gondolkozom, gyakran eszembe jut: "Európa is csak itt tartana, ha nem lett volna a reneszánsz és a reformáció és a francia forradalom!..."

Viszont más utat el sem tud képzelni az országnak, mint az alkotmányos monarchiát, egyfajta cárcserében, és erős parlament által beváltott reformok sorában látja Oroszország jövőjét.
Mindezt pedig annak ellenére, hogy rendkívül megkapóan és színesen festi elénk az orosz ember, az orosz nép kultúrájából és múltjából fakadó jellemét. Mégsem látja át, hogy egy új történelmi szükségszerűség felé zakatol a világ és a népek már épp eléggé éhesek, elkeseredettek és felháborodottak ahhoz, hogy semmiféle óvatos reform vagy lassú átmenet ne legyen elég.

Nagyon tetszett a könyvben egyes nevezetes események és személyek bemutatása. Az egyre inkább összeomló és mindenkitől elszigetelődő cár, és cárné, illetve, a mocskos, teljesen őrült, de merész és ravasz Griska Raszputyin, aki például így oktatja az egyik bejegyzés tanúsága szerint a szerzőt:

Mert, tudod, ha nagyon sokat szenved a nép, gonosszá válik; rettenetes tud lenni, néha még arra is képes, hogy a köztársaságot emlegesse…

No igen, Raszputyin és mindaz amivé az (amúgy sem feddhetetlen) orosz ortodox egyházat süllyesztette, megérne egy külön posztot is.
Persze elismerem, hogy a szerző éleslátó, és helyenként profetikusnak tűnő kommentárjainak is kell hogy legyen határa, nem találhatta mindenben fején a szöget. Tehetetlenségét látva pedig, mikor Oroszországot lángba borította a szocialista forradalom, visszatér lassú tempójú, melankolikus stílusához, melyben elmorzsol egy könnycseppet a vidám orosz arisztokrácia, és a cárizmus felett, illetve, hogy mivé is lehetett volna Oroszország, az alkotmányos monarchia által. Újabb lírai hangvételű bejegyzései közül az alábbi kettő fogott meg a leginkább:

A Mars-mező lassan kiürül. Esteledik, vöröses és hideg köd közeleg a Néva felől. Az elnéptelenedett eszplanád félelmetes látványt nyújt. Miközben a Nyári Park néptelen sétányain át visszatérek a nagykövetségre, megállapítom magamban, hogy talán a modern történelem egyik legjelentősebb pillanatának voltam tanúja. A vörös koporsókkal együtt az orosz nép bizánci és moszkvai hagyományait, az ortodox Szent Oroszország egész múltját is eltemették.

Ahogy átsietünk az üres folyosókon, látni vélem elegáns barátnőim árnyékát, akik oly sokszor jártak itt, hogy a csapongó táncok ritmusán ringassák álmaikat, s akik egy örökre eltűnt társadalom utolsó virágai voltak.

A példány

 

Ez egy remek kis keménytáblás, vászonkötéses példány, melyet igazi élvezet volt kézben fogni és forgatni. Klasszikusnak mondható 125x205 mm méretéhez éppen ideális 476 oldalas terjedelme, egy igazi kellemes és arányos könyv. Ehhez a példányhoz tartozik egy igen jó állapotú védőborító is, melyen remek tipográfiai érzékkel van elhelyezve szerző és cím, egy szép monokróm szentpétervári látkép felett. A grafika egyébként átnyúlik az első fülre is. A gerincszöveg, és így a kép egy kicsit elcsúszott jobb felé, ez viszont amennyire látom, a védőborítózásnál történt, tehát bízhatunk benne, hogy a másik 20799 példány már nem ilyen.
A belív nagyon szép, könnyen olvasható 9 pt betűmérettel szedett, és különösen tetszett a naplóbejegyzések dátumának hátrazárása is. Nagyon kellemes, klasszikus margók között helyezkedik el a 94x163 mm méretű szedéstükör, és egy-két géptermi betű-torzuláson és festékmegfolyáson kívül a betűképpel kapcsolatban sem tudok beszámolni semmiféle problémáról. A példány egyébként nagyon egyben van. Bár tartalmát tekintve valószínűleg nem egy sűrűn forgatott könyv, melyet minden útra magunkkal viszünk, vagy rendszeresen előkapjuk társaságban, hogy részleteket citáljunk belőle, ennek ellenére is nagyon jó állapotúnak mondható 34 éves kora ellenére.
Köszönet érte a debreceni Alföldi nyomda könyvkötőinek.

Végezetül pedig annyit mondanék, hogy Paléologue naplója olyan gondolatmenetek felé repített, mely az itt felvázoltaknál jóval messzebbre is vitt engem. Érinthettük volna a korszakkal kapcsolatban a nemzetközi terrorizmus kialakulásának témáját csak úgy, mint az európai nemzetek közösségének és összefogásának hasznát, vagy a balkáni konfliktusok és a külpolitikai helyzet kényességét. Viszont annyi talán elég is, melyet sikerült kifejtenem, miszerint hiszek a történelmi szükségszerűségben (és ennek nyomán magam is tartok egy újabb nagyméretű háborús konfliktustól) viszont hiszek, rendíthetetlenül az emberi társadalmak fejlődőképességében. Abban, hogy bár vannak fejletlenebb nemzetek, mégis képesek vagyunk tanulni egymástól, és szép lassan, generációról generációra eljutunk egy olyan fokra, ahol a konfliktusok és viták rendezéséhez nem lesz szükség háborúra. Mélyen cinikusnak és megvetendőnek tartom Szergej Juljevics Witte okfejtését, mely a naplóban is szerepel:

…egyetlen komoly embert sem érdekelnek ezek a hiú és izgága balkániak, akik ráadásul még csak nem is szlávok, hanem kikeresztelkedett törökök. Hagynunk kellett volna, hadd kapják meg a szerbek megérdemelt büntetésüket... De végül is, tegyük fel, hogy koalíciónk teljes győzelmet arat, tegyük fel, hogy a Hohenzollern- és a Habsburg-ház kénytelen békéért könyörögni és elfogadni a feltételeinket. Ez viszont nemcsak a germán befolyás végét jelenti majd, hanem a köztársaság kialakulását egész Közép-Európában. S egyúttal a cárizmus végét is...

Azt hiszem az egész kelet-európai földrésznek, a volt szocialista utódállamoknak és bennük természetesen kis hazánknak is jó adag tanulékonyságra, toleranciára, megbékélésre és persze glasznoszty-ra is szükségünk lesz, hogy felzárkózhassunk a fejlettebb, modernebb társadalmakhoz és eljöhessen az idő mikor egyenlő félként és békében állhatunk a többi nemzet mellett azelőtt a bizonyos történelmi ítélőszék előtt.

Szeretném tudni, hogy nektek mi a véleményetek, elsősorban a könyvről, olvastátok-e, ha nem, felkeltettem-e az érdeklődést, illetve természetesen az is nagyon érdekelne, hogy mi a véleményetek EU-ról, NATO-ról, nemzetközi terrorizmusról, a volt szocialista utódállamok helyzetéről, a Párizs környéki békékről, illetve bármi egyébről, ami ennek a remek kis könyvnek a kapcsán az eszetekbe jut.

 

Eredeti cím: La Russie des tstas pendant la Grande Guerre

Francia kiadás éve: 1922

Magyar kiadás: Európa kiadó 1982

Megosztás a facebookon